A gyógynövény-fitoterápia története

Már az ősember is használt növényeket tapasztalati úton bajának enyhítésére vagy épp táplálkozási  célból. Kr e. 9200 körül időből Irak területén lévő Shanidar-barlagban gyógynövényeket találtak a régészek, amiket feltételezésük szerint egyértelműen gyógyítási célra használtak fel. Ilyen volt például a cickafark, fehérmályva, beléndek. Egy neandervölgyi fog leletén a plakkrétegnek vizsgálatából kiderült, hogy kamillát, cickafarkat, nyárfát rágcsálhatott vagy ehetett az ősember.

Az első írásos emlék a gyógynövényhasználatról kr.e. 5000 táján keletkezhetett a suméroknál, Mezopotámia területén (mai Irak).
Kr. e. 1534 Egyiptomból származó Ebers-féle papirusztekercs 20 m hosszú 30 cm széles orvosi szöveg, ami több mint 850-féle gyógynövény használatát írja le. Orvosi szakterületenként is találunk leírásokat, mint a nőgyógyászat, a pszichiátria és a fogászat. A piramisépítők fokhagymát kaptak betegségmegelőzés céljából.

Hippokratész a Corpus Hippocratiumban több mint 200 gyógynövényt gyűjtött össze, megalkotta a nedvkórtan elméletét, ami az európai orvoslás alapjául szolgált sok száz esztendőn keresztül. Újítása abban állt, hogy a kortárs orvosok a betegségeket istenektől eredeztették, míg ő a szervezet megbomlott egyensúlyával magyarázta, amit a természet törvényei szabályoznak.
Kínában a Sárga Császár Belső Könyvében szintén foglalkoznak a gyógynövényekkel.
Marcus Aurelius császár orvosa, a római Galénosz több kötetes gyógynövényes könyvet készített.
Dioszkoridész kr. u. 1. században  írta meg közel 600 gyógynövényt feldolgozó művét, a De Materia Medica-t, ami még a középkorban is használatos volt, közel 1500 évre kiható munka volt.

A sötét középkorban a korábbi görög és római tudást és könyveket betiltották, így csak azért élték túl az idő távlatát, mivel a zsidó és arab tudósok lefordították görögről a saját nyelvükre.
A középkorban a szerzetes rendek
 feladatuknak tekintették a betegek segítését, gyógynövényeket használtak gyógyításukra. Kertekben szigorú szabályok szerint termelték őket és feljegyzéseket készítettek az általuk tapasztalt gyógyhatásaikról.

Ibn Sína (latinosan: Avicenna) perzsa polihisztor a Canon Medicinae művében a korszak leghatalmasabb orvosának számított, az orvosok fejedelmének tekintették. Jelentős hatása volt munkájának még évszázadokkal később Európában is. Összefoglalta a görög, a római és az egyiptomi tudást, új szintre emelve őket ezáltal.
1575-ben Melius Juhász Péter a Herbaricum című műve hazánk meghatározó gyógynövényes könyve volt.

Az 1900-as évek elején a világ számos országában (hazánkban is) az orvosi képzésekből száműzik a gyógynövények oktatását.
Az 1950-es évektől váltás volt, a gyógynövényeket a modern tudományos vizsgálati eredményeket alapján elkezdték tanulmányozni, kezdik újból elismerni hatásukat.
1980-as években
a lakosság körében újból egyre nagyobb igények jelenik meg a gyógynövények iránt, valamint a hagyományos és népgyógyászati felhasználásuk iránt.
1997-ben hazánkban államilag elismert egészségügyi szakma lett a gyógynövényekkel való gyógyítás, a fitoterápia. Dr Németh Zoltán gyógyszerészt honoris causa fitoterapeutának nevezték ki ekkor.
Mára egyre több bioboltos, könyv, újság, weboldal foglalkozik gyógynövényekkel, mivel manapság divattá vált. Sokan a pénzszerzés miatt felületes ismeretekkel tanácsokat adnak, könyveket írnak róla, azonban a szakszerűtlen alkalmazásból eredeztethető kudarcok és kellemetlen mellékhatások elkerülhetőek lennének. Szerencsére az emberek bizalommal fordulnak a gyógynövények felé, elfogadóak és nyitottak erre a terápiás lehetőségre. A szakszerű információ birtokában és gyógynövény-fitoterapeuta szakemberekkel hatékony természetes módszerként ma is „élő” és jól használható gyógymód, ami talán egyidős az emberiséggel.